Prológus

"Ha láttad a háborút, ha harcoltál benne, s láttad elesni társaid, már nem vagy teljes ember"

  18 évesen még mindig egy helyben toporgó városban élek. Itt soha nem történik semmi. A város határt tükrök őrzik, mintha azt jelezné, hogy nincs azon túl semmi, csak üresség. Itt a burkon belül van az élet. Csak itt vagyunk képesek életben maradni. Az egyetlen helyet, ahol nap mint nap új és új gyerekeket hoznak be, az a burok déli részén helyezkedik el. Nem megy ki senki, de naponta hoznak be gyerekeket. Éhező, sovány gyerekeket, kiket az élet megkínzott. 

  Az óvodától az iskoláig, születésünk napjától a halálunkig azt nyomják a fejünkbe, hogy a burok védett meg minket a szörnyű csapásoktól, melyet a Föld kapott évezredekkel ez előtt. Hősünket, a burok építőjét egy bizonyos Dr. John Udin építette, s tervezte több millió ember számára. Bár a város lassan az éhezők szintjén áll, s így is hoznak be még embereket, de nem mondják el honnan. A kapukat az egykori Mandalor harcosai őrzik. Félelmetes, fekete sisakjuk, s öltözetük. Az otthonunkat a mi megmentőnk csatlósai védik a kintről jövő borzalmas támadásoktól. Még mindig maradtak, kik ellen állnak a Sitheknek. John azt mondta, hogyha ki merészkedünk a burok alól, fájdalmas kin halálban lesz részünk, amit még a családunk tagjai is megéreznek. 

  Határvédő katonának tanulok, a leginkább megfizetett munka itt. Igyekszem mindent helyesen csinálni, de néha még ez sem elég. Folyamatos rettegésben tartanak bennünket. 

  Az apám - Luke Skywalker - harcolt a háborúban, még a burok bezárta előtt, de Ő nem jutott be. Még kislány voltam mikor szét választottak minket a Jedik. Azok az átkozott Jedik, akik indították a viszályt, s lerombolták városainkat. Én - Mara Skywalker (Ejtsd: Mara) - és a két öcsém - Soler Skywalker és Lertiz Skywalker (Ejtsd: Szólör és Lertisz) - pedig nevelő szülőkhöz kerültünk. Apám utolsó leheletével homlokon csókolt, s a kezembe adott egy dobozt. Azt mondta, ha majd eljön az ideje, védjem meg az öcséimet, s a családom becsületét, majd ott hagyott engem, az akkor még 4 hónapos, pólyás kisbabákkal. Ott hagyott a burkon belüli háborúk alatt, édesanyánk sírjánál. Sajnos Ő nem élte túl a szülést Lertiz után. Azóta 10 év eltelt. Képzeletünk játszik eszünkkel, szemeinkkel. Még mindig látjuk elesett katonáinkat, gyerekeket, nőket, vérbe fagyva az utcán heverve a földön, még mindig érezzük a rezgéseket, halljuk a sikolyokat, gyerekek sírását a szüleik után. Talán még mindig van háború. Talán még mindig kell a Jediknek az az egy dolog, ami megváltoztatná a világot. De miben változtatná meg? Még is mi 'oly fontos nekik? Mi lehet az, ami miatt még mindig nincs nyugtunk? Talán apám még él odakint? Talán a Jedik fogja. Akárhogy is legyen, az utolsó esély én vagyok...